10.rész

Megjöttem! A kommenteitekre még mindig számítok, jöhet hideg és meleg egyaránt. Remélem elnyeri a tetszéseteket a rész! :)Xx

- Jobban érzed magad? – kérdeztem Austintól. Bólintott, felállt az ágyról, majd megfogta a kezem.

- Megnézzük Niallt? – emelte rám gyönyörű kék szemeit.

- Persze – mosolyogtam rá, majd áttotyogtunk a Horan szobába. – Jól vagy? – akaratlanul mosolyogtam, ugyanis Niall szörnyen vicces pozícióban „haldoklott”.

- Ha azt mondom, hogy igen, akkor elmegyünk a vásárra? – motyogta a párnába. A mosoly rögtön eltűnt az arcomról, helyére egy „Ez most csak egy vicc, ugye?” kifejezés ült ki. Majd arra gondoltam, hogy Austin valószínűleg még nem is volt vásárba, és ez hatalmas élmény lehetne neki. A többieknek nem szabad megtudniuk, hogy ilyenekre gondolok.

- Ja – az előbb még a temetését kellett intéznünk, de a szöszi pillanatok alatt ki tud gyógyulni a betegségekből  - vagyis úgy látszik -  ugyanis már a cipőit kapkodta magára, s minket is siettetett, igaz a többiek még nem is tudják, hogy megyünk. Írek… Lesiettünk a nappaliba, és bejelentettük a jó hírt.

- Igen! – ugrott fel a szófáról Louis, ezzel kiborítva a szőnyegre az össze pattogatott kukoricát.  – Gyerünk fiúcskákat, öltözni, öltözni! – terelgette a srácokat. Soha nem fogom megérteni ezt az embert.

- Apu! Először majd az óriáskerékre üljünk fel! Oké? – bújt a kardigánjába Austin. Beleegyeztem, de rosszul lettem attól a gondolattól, hogy én felüljek arra az izére. És ha megáll, mikor a legtetején vagyunk? Louis teljes harci díszben sprintelt le, én viszont még mindig az otthoni ruháimat viseltem.

- Louis, vigyáznál Austinra, amíg átöltözök? – örömmel belement a dologba. Levágta magát a kislány mellé, és valamiféle macikról kezdett mesélni neki.

Mindannyian boldogan szálltunk ki a kisbuszból, körbe pillantgatva. Austin amint meglátta a mindenféle édességgel teli standot, rögtön felvette a kiskutya szemeket, s azzal könyörgött nekem.

- Veszel nekem vattacukrot? Légyszi, légyszi! – rángatta a karomat. Soha sem tudok neki ellenállni.

- Legyen – mikor beleegyezek ilyesmibe, mindig megbánom. Meg kell tanulnom, hogyan mondjak neki nemet. A fiúk elmentek a hullámvasúthoz, mi pedig Austinnal beálltunk az óriáskerékhez várakozók hosszú sorához, miután megkapta a cukrot.

- Úristen! Malorie! Ez Harry Styles! – hallottam egy sikítozó anyukát a hátam mögül. Utálom, mikor az anyukák ilyenek.

- Igazad van – mikor a lány megragadta a vállamat, és maga felé fordított, kissé kikerekedett a szemem. – Csinalhatnánk egy képet? – kérdezte, s közben magát legyezte. Uh, kínos… Eszem ágában sem volt elengedni Austin kezét, sőt még a karjaimba is vettem, nehogy véletlenül szem elől veszítsem, főleg ilyen vad emberek között. 

- Ez csak természetes – reméltem, hogy elég lelkesnek hangzott. Átöleltem a lányt, de ő felém fordult és a kezemben tartott kislányra nézett.

- Úgy értettem, hogy csak veled – mondta nyersen.